Vannak olyan dolgok, amelyekkel kapcsolatban előszeretettel gyártunk hazugságokat. Mások számára is, de sokszor még önmagunknak is. Mert úgy kényelmesebb, vagy legalább elviselhetőbb az a konfliktushelyzet, amibe kerültünk. De bármennyire is próbáljuk racionalizálni, vagy épp a másik irányból megközelítve, empátiával kezelni a helyzetet, előbb vagy utóbb, de biztosan szembesülni fogunk a saját hazugságunkkal.

Ilyen dolog a hűtlenség is. Egy olyan dolog, amit sokkal többen megtesznek, mint amennyiről kiderül, azonban a hatása kivétel nélkül mindig jelen marad. Egy olyan dolog, amire sokan vagy tévedésként, vagy megérdemelt szórakozásként tekintenek, pedig valójában egyáltalán nem erről van szó. De ahhoz, hogy ezt megértsük, érdemes a felszínnél mélyebbre menni.

Kevesen képesek úgy lezárni egy kapcsolatot, hogy nincs új lehetőség a láthatáron (vagy már a hálószobában). Aztán vannak olyanok is szép számmal, akik nem is szeretnék lezárni meglévő kapcsolatukat, csak valamiféle beteges bosszút akarnak állni partnerükön, vagy amit tőle nem kapnak meg, azt mással próbálják kipótolni.

Ezt nevezzük megcsalásnak. Hűtlenségnek. Félrelépésnek. Mintha létezne ilyen, hogy félrelépünk. Lépkedünk egy úton, és hopp, picit félrelépünk, aztán visszalépkedünk ugyanarra az útra. Csakhogy ez nem így működik. Ha valaki letér egy útról, azt nem tévedésből teszi – mintha eltévedt volna, és hirtelen nem is tudja, merre kéne mennie –, hanem azért, mert az út, amin eddig járt, nem kell neki.

Talán csak néhány napig, vagy akár csak néhány percig gondolja így – sok ilyen esetet ismerek. Erre mondják azt gyönyörű eufemizmussal, hogy gyengeség. Pedig nem, ennek köze sincs a gyengeséghez. Tudod, mi a gyengeség? Az, ha már nagyon kell, de nem bírom tartani, és beszarok, mielőtt a WC-ig eljutnék. Na, ez gyengeség. Szomorú eset. Ha viszont valaki megcsal egy másik embert, az döntés. Méghozzá egy igen határozott kinyilatkoztatása annak, hogy nem kellesz nekem.

A megcsalás alapvető oka az őszinte szeretet hiánya. De nemcsak a másik ember iránti szeretetről van szó, hanem nagyon sok esetben az önmagunk iránti szeretetről is. Egy hűtlen ember nem tudja igazán szeretni önmagát (hiába hiszik magukról sokan, hogy igen, és hiába hiszi el róluk ezt a külvilág is sokszor), mert ha tudná, akkor nem próbálná a saját értékét egy (vagy több) kalanddal növelni.

Ugyanez a helyzet a bizalommal is. Aki megcsalja a társát, az nem bízik sem benne, sem önmagában, mert nem hiszi el, hogy közösen képesek megoldani egy válsághelyzetet, és képesek egészséges, kiegyensúlyozott, őszinte párkapcsolatban élni egymással.

Végül egy harmadik nagyon fontos dolog is együttesen szenved csorbát a hűtlenség bekövetkeztekor: ez pedig a tisztelet. Azért mondom, hogy együttesen, mert aki megcsalja a másik embert, az sem őt, sem magát nem tiszteli eléggé. Nem képes nyíltan, őszintén megoldani vagy lezárni a kapcsolatát, ezért játszmákba bonyolódik.

De nem érdemes vádolni azt, aki ilyet tesz. Valami oka mindig van annak, hogy sem a párjának, sem önmagának nem tud adni szeretetet, bizalmat és tiszteletet. Valami oka mindig van annak, hogy a menekülőutat választja ahelyett, hogy nyíltan szembenézne a tényekkel, és lépne. Akár kifelé, akár a közös úton továbbhaladva.

Valami oka mindig van ennek, és ez az ok legtöbbször a félelem. Aki a megcsalás útját választja, aki tudatosan meghozza ezt a döntést, az fél. Méghozzá attól fél, hogy ő maga kevés és értéktelen. Ha nem félne, akkor nem játszmázna, hanem nyíltan vállalná az érzéseit és a tetteit. Ilyen szempontból igaz csak, hogy a megcsaló minden esetben egy gyenge ember, de a megcsalás maga nem egy pillanatnyi gyengeség, aminek sokan próbálják beállítani, hanem egy súlyos önértékelési deficitnek és a másik ember durva megalázásának kombinációja.

Egy olyan kombináció ez, amelynek hatása mindig maradandó – akár lezárul a kapcsolat, akár nem. Akár tud róla a megcsalt fél, akár nem. A megcsalás terhét ugyanis valaki mindenképpen cipelni fogja. Ha csak a megcsaló tud róla, akkor ő egyedül. És ennek a tehernek csak egy része az, hogy titokban kell tartania a tettét (egyes torz világképpel rendelkező emberek számára ráadásul ez nem is teher, sőt, akár még élvezhetik is). A másik, ennél még súlyosabb teher az, amit George Bernard Shaw lényegre törően így fogalmazott meg: „A hazug ember büntetése nem az, hogy nem hisznek neki, hanem az, hogy ő sem tud hinni senkinek.”

De van, aki csak így tud kilépni.  Valahogyan teljes értékű embernek akarja érezni önmagát, és a dolog iróniája éppen az, hogy az alapvető emberi értékek feladásával próbálja elérni ezt.

Van, amikor csak így megy. Nem azért, mert nem lenne másik út, hanem azért, mert aki nagyon mélyen van lelkileg, az a többi utat nem látja meg.